Márai sorsává vált, hogy örök hányódásban él – kezdte előadását a minap Mészáros Tibor bibliográfus a roskadásig megtelt Jókai Anna szalonban. A „Budán lakni világnézet” címet viselő Márai-esten Mészáros Hirtling István színész társaságában mutatta be az író halhatatlan szellemének Budapestjét.
Márai Sándor nem véletlenül költözött Budára. Buda hordoz magában egyfajta diszkréciót, a történelem minden szegletét áthatja. „Sokkal jobban hasonlít Kassához, mint Pest” – fejtegette Mészáros Tibor, majd hozzátette: „Budán lakni tényleg világnézet, ez Pestről nem mondható el”. Márai budai élete során vált azzá a Máraivá, akit mi is ismerünk: a polgárrá, az íróvá. Buda szerkesztőséget, kiskocsmát, kávéházat és fürdőt jelentett számára. „Márainak 1947-ben még éves fürdő jegye volt! A Szindbád hazamegy sem lehetne olyan zseniális Krúdy előtt tisztelgő mű, ha nem élt volna maga is ilyen krúdys életet” – emelte ki a bibliográfus.
„Nem bíztam Pestben, Budán könnyebben lélegeztem”
Márai egyike azon magyar költőknek, akik összekötik az időseket a fiatalsággal. A Jókai Anna szalon nagyterme tele volt idős házaspárokkal, fiatal szerelmesekkel, egyetemistákkal és még gimnazistákkal is! Mészáros szavait követően Hirtling István olvasott fel Márai Sándor műveiből olyan részleteket, amelyek tökéletesen szemléltették, mit jelentett az írónak Budán lakni.
„Budára költöztem s mindennap óvatosan, gyanakodva mentem csak át Pestre (...) Nem bíztam Pestben. Semmi nem ízlett ott, a bor sem, az étel sem, a kávéházak fekete löttyétől fejfájást kaptam. Ez a gyermekes bizonytalanság, tartózkodás és gyanakvás évekig kísértett. Budán könnyebben lélegeztem” – írja Márai 1934-ben Egy polgár vallomásai című művében.
Az író előszeretettel látogatta a budai kávéházakat, a Philadelphia Kávéház az egyik kedvence volt. A kávéházi hangulatnak akkoriban hatalmas kultúrája volt Budapesten. A kávéházi világról Márai Sándor így írt 1940-ben: „A régi New York, barokk gőgjével, az új magyar irodalom fellegvára volt, Osváttal, felvonóhidakkal, bástyákkal, lándzsás kritikusokkal s a jótékony Gyula főpincérrel, aki felírta a kis »irodalmi imbiszt«, és visszaadott olyan tízesből is, melyet nem nyújtott át fizetéskor a vendég. El tudod képzelni Adyt az espressóban, amint éppen a jövőbe lát és kétségbeesik, vagy Osvátot, amint ítéletet hirdet sarokasztalnál egy kézirat felett, vagy Kosztolányit, amint éppen belép, révedező, zöld pillantással, s keresi Karinthyt, mert eszébe jutott egy kecskerím?…Nem, fiam, mindehhez kávéház kellett. A kávéházban még alkottak, az espressoban már csak beszélgetnek.”